József Attila: Ősz

Tar ágak-bogak rácsai között
kaparásznak az őszi ködök,
a vaskorláton hunyorog a dér.

Fáradtság üli a teherkocsit,
de szuszogó mozdonyról álmodik
a vakvágányon, amint hazatér.

Itt-ott kedvetlen, lompos, sárga lomb
tollászkodik és hosszan elborong.
A kövön nyirkos tapadás pezseg.

Batyuba szedte rongyait a nyár,
a pirosító kedvü oda már,
oly váratlanul, ahogy érkezett.

Ki figyelte meg, hogy, mig dolgozik,
a gyár körül az ősz ólálkodik,
hogy nyála már a téglákra csorog?

Tudtam, hogy ősz lesz s majd fűteni kell,
de nem hittem, hogy itt van, ily közel,
hogy szemembe néz s fülembe morog.

-József Attila: Ősz-

Az örökkévalóság vége

'Szerette az egyedüllétet, de végtelelnül magányos lett. A magány katonája, ennyi. A hírnév: árulás. Rögeszméje lett ez is, mint az igazság, meg a divatjamúlt pózok, melyekben hitt, melyeket ezért naponta magára öltött. Amit ő őszinte, nyílt mosolynak hitt, az a világon gúnyoló vigyorként ült az arcán. Ha üres szemmel, közömbösen hallgatott valakit, az gyakran így szólt, látod, ez a baj veled, most is gondolsz valamire.

A világ rettegett tőle, mert igaza volt, mindig, kérlelhetetlenül, ezért rettegtek tőle, és gyűlölték.

Ha legalább azt tudták volna, hogy ő is téved.... De azt csak ő tudta.'

azért őrjöng...

"Dühös, mert kicsi volt, amikor te nagy voltál, vagyis dehogy, nem erről van szó, dühös, mert tehetetlen volt, amikor te hatalmas voltál, azaz mégsem, ez sem az, azért dühös, mert függőségben volt, amikor rád szorult, de persze ez sem egészen így van, azért őrjöng, mert amikor szeretett téged, te fütyültél rá.

-Donald Barthelme: A holtapa-

Gretchen

Nem hallod olykor a dal egy-egy epedő akkordját, mely szól az üdvről, boldogságról, Rólad?

Ilyenkor, lásd, elfelejtem, hogy dulakodó embercsoport között élek; elfelejtem, hogy Gretchen oly kevés, és - olyan sok a nők között az üreslelkű, tarka báb, kik oly messze hagytak el téged, tiszta és igaz szerelem!

Óh, mert ha ez, ez jutna eszembe, más hangon szólna dalom!

Mindig csak arról énekelne kínos vággyal, panaszosan! Milyen jó volna egymást átkarolva, önfeledten itt hagyni ezt az önző, szívetlen [!], visszafejlődött embertábort, s elrepülni vagy lezuhanni együtt, összeforrva a mérhetetlen semmiségbe!

Milyen édes nekem ez a gondolat, drága mindenségem!

Milyen édes lenne, ha elfelednők a múltat, ha elfelednők a világot, Gretchen!

-Ady Endre: Gretchen-  

kezem a fegyveren

"kezem a fegyveren, ha akarom, megteszem

ma minden mindegy, vess meg érte...

kezem a fegyveren, szétestem teljesen,

szétgurultam, mint a gyöngy a fű között.

kölcsönvett gondolat, hogy 

sebes-vagy gyorsvonat, 

ami az életemnek ütközött..

kezem a fegyveren, ne fordulj ellenem

az elme ellenállni 

gyenge...

nincs bennem vad remény,

a szó belém vág, akár a penge.."

Az élet...

Az élet egy befejezett, kész feladat, amelynek elviselésétől senki sem kíván idő előtt megszabadulni. Végigélik az emberek az életüket, mint az esztendő különböző évszakai tökéletes bizonysággal következnek. Mindenkinek van tavasza, piros nyara, hosszadalmasan ásító ősze, megnyugtató tele. Élet, amely pontosan igazodik a kalendáriumhoz. Vannak fiatal napok, vannak öreg napok, jönnek és mennek ködök, szomorgó esők, májusok, novemberek, jó és rossz kedvek, ájtatosságok és káromkodások, betegségek és ropogó egészségek. Senki sem csodálkozik az életen, amint nem lep meg különösebben a tavasz áhítatos napsugara és nem váratlan az ősznek mogorvasága. Bolond az, akinek nem tetszik, hogy elmúlik a nyár. Okos ember megnyugszik a tél hótakarója alatt, az örökös némaságban, az emberhangtalan magányban.

-Krúdy Gyula: N. N.-

Howard Barker - Európaiak

Bármi történik, nem azért történik-e, hogy nekünk hasznunkra váljon, hogy minket tápláljon, legyen bár mocsok vagy maga a csodálatosság? Még a szeretet halála is táplálja a lelket, ilyenformán mégis mit jelent a „gonosz” fogalma? Létezik-e gonosz a tétlenség bűnén kívül? Nem káromlom Istent, ha azt állítom, az élet ajándéka értéktelen vacak, sőt, úgy szolgáljuk legjobban Őt, ha nem mondunk köszönetet, köszönni, köszönni folyton és folyvást – nem – de továbbgondolni az Ő ajánlatát – és ti mégsem ezt teszitek, én azt hiszem, ha én volnék Isten, belefáradva... vagy nem is, heves szavakkal kijelenteném, hogy az emberek mennyire keveset kezdenek a tőlem kapott lehelettel, minden lélegzetvételük puszta önismétlés, istenítik a hazugságot, még ébren is alszanak, miért alkottam őket ilyenné, valahol hibáztam, undorítanak, ti nem érzitek, hogy Isten iszonyodik? 

Ha nem vétkeztem volna, hogy szólhatnék hozzátok, kik szintén vétkeztetek, de talán még csak gondolatban? Ha nem ismerném a kegyetlenséget, hogy ismerhetném a könyörületet, hisz ezek a lélek kettős pillérei? Ne fogjátok meg egymás kezét csupa hamisságból, ne higgyétek, hogy sokan összeverődve túl tudjátok kiabálni Isten sóhaját, nem, nem szabad, hogy elhallgasson fülünkben az isteni kétségbeesés hangja, tanuljunk Júdástól, kinek az evangéliuma nincs lejegyezve, tanuljunk tőle, aki egyedül állt a világban, mert nem, Júdás nem árulta el Krisztust és nem volt romlott, nem, Júdás kegyetlen volt, mert tudást akart szerezni, és Júdás nélkül nem lett volna feltámadás, mert létezik a Szépség, Kegyetlenség és Tudás hármassága, egy hármas rend a Sóhajtozó Isten szolgálatában, most úgy szólok hozzátok, mint tanácsadótok, kinek fájdalmában megláthatjátok a szépséget, én a saját szépségemet dicsérem, dicsérjétek ti is a magatokét!