A minap, mondjuk így, ez olyan jó kezdésnek, a minap egy megsárgult, régi fénykép került a kezembe, fénykép.
a századelőről, gondolom, már ahogy az él a mi megkésett fantáziánkban.
a fantáziánk pedig eléggé megbízhatatlan eszköz a múlt dolgain való elbíbelődéshez; nos, a lényeg
az, hogy egy régi fényképpel találkoztam, és ez a fénykép egy kerékpárt ábrázolt, egy velocipédet; a badeni fürdőmester, Karl Drais remek járműve volt ez, vagy talán annak egy kitűnő átirata, eredeti angol (Dunlop) légtömlős kerékabronccsal; 

a kormány alapján ítélve versenykerékpár volt ez, jól lehetett száguldozni vele a kukoricatáblákkal szegélyezett, fenomenális pályákon, mindent magu(n)k mögött hagyva, országot-világot: urbi et orbi;
de ami a figyelemre méltó ezen a fotón, az nem a hámló vakolatú fal mint háttér előtt megjelenő, nagyszerű jármű (tényleg nagyszerű: svájci órához hasonlítható csak a precizitás, mellyel a régi művész megalkotta ezt a nemes kétkerekűt), a csodálatos ezen a fotón az, ami nem látszik, a biciklista;
a helyén ugyanis, ott, ahol előrehajolva, mintha az oltárnál, a kerékpár vezetőjének kellene lennie, a fénykép egészen váratlanul (és stb.) kifehéredik, szemkápráztatóan kifényesedik, a fény átveszi az irányítást ... De hiába törekszem úgyis a sorok megfegyelmezésére nem tudom elmondani, hogy ez a fényesség nem valami technikai hiba, mely az előhívás során keletkezett, nem is későbbi, a múló (málló) idő hatásának betudható sérülés;
persze, hogy nem; ez a fény maga a kerékpáros, ez a vakító fehér stráf maga a biciklista, az angyal bódító nyoma, melyet a fotólemezen hagyott, hogy szárazon nyelhet csak, aki látja az áttűnő lényt, erős térdét, a derék hajlását, a (mégis!) megfeszített lábfejet,

nem tudom elmondani az íveket, dallamokat, mert nem is lehet elmondani talán, csak eljátszani egy hangszeren, vagy éppen ellenkezőleg, csak a csend képes hírt adni róluk, egy régi fotográfia megbarnult csendje.