"s aki úgy érzi,...nyugadalomban, hogy megölte az életét, bolondokat mível, mert künn a sokadalomban harcok, tépődések, gondolatok és kínok között bomlasztja, veszejti el magát. Úgy van, úgy van! Barátkozom az öreg akácfával, kinézek a rétre, belecsalom a mélységes csöndességet a szívembe, beleolvadok a csöndes gondolattalan vegetálásba, szagolom az isteni, csíráztató, a nagy erejű földet, és olyan semmivé, a nagy semminek (vagy a nagy mindennek?) olyan kicsike rabszolga-pehelyévé válok, mint Mouret abbé a nagy tenyésző kertben... Egy napig... Te tudod édesapám, hogy csak egy napig... Aztán rés törik a nagy kerten... Besüt a nap, bezúg a lárma, bezsibong a lelkembe az élet, s én rohanok tőletek el, vissza... Úgy érzem, agyonnyom a csönd, darabokra bomlik a testem, elrohad a tüdőm, ha nem szaladok a zajba, ha nem csapok össze valakivel, ha harsogva nem kiabálok én is bele a nagyvilági lármába..."

-Ady Endre: Életem nyitott könyve-