A pusztai farkas

A nyomorúság egyre csak űzött az utcákon át. Tudom, hogy nem lett volna szabad bemocskolnom e derék emberek szalondíszét, igen ostobán és illetlenül viselkedtem, de nem tehettem mást, egyszerűen nem bírtam tovább ezt a jámbor, tisztelettudó, hazug életet. Miféle kiút várhat rám, ha már a magányt sem tudom elviselni, ha már önmagamat is gyűlölöm és megvetem, s fuldoklóként csapkodok poklom légüres terében? Nincs kiút. Ó anyám és atyám, ifjúságom távoli, szent tüzei, életem ezernyi barátja, munkája és célja! Semmivé foszlottatok, s még csak megbánás sem maradt utánatok, csupán undor és fájdalom. Úgy éreztem, hogy ennyire még soha nem fájt az élet.