CSEND

Akkor már ki tudja, hányadszor próbáltam meg elmagyarázni, ki tudja, hányadszor kíséreltem meg világossá tenni és megértetni, persze eredménytelenül: mert mindegyre csak azt tapasztaltam, hogy hiába szerettem volna a legegyszerűbben elmondani, a legnyilvánvalóbban kifejezni, nemhogy fel se fogták, miről akarok beszélni, mert nem, sajnos nem fogták fel azok sem, akiket a legközelebb állóknak véltem, és nemcsak értetlenkedtek, hanem egyenesen megbántva érezték magukat, meg voltak sértve, ami mégiscsak túlzás;

hasonlatokat kerestem és párhuzamokat vontam és nézőpontokat váltottam:

a lehető legjobb szándékkal, a lehető legnagyobb igyekezettel próbáltam tisztázni a kérdést, és azt reméltem, valamelyik szemszögből hátha sikerül rávilágítanom, miről van szó, és akkor talán elfogadják, talán megértik, és talán bólintanak rá, az se baj, ha észrevétlenül bólintanak, persze, nem sikerült;

semmilyen szögből, semmilyen nézőpontból, semmilyen módon nem sikerült megvilágítanom, hogy mit akarok voltaképpen a csenddel, a sokadik kudarcba fúlt kísérlet, és nem kevés bosszankodás, nem kevés vívódás, nem kevés elfojtott tombolás után kénytelen voltam feladni a reményt;

És keresem a csendet, amelyet már nem akarok elmagyarázni senkinek, és akkor csak telnek a napok, néha hetekig úgy tűnik, minden jól van így, és minden rendben, telik az idő, simán és egyenletesen, olyan zavartalanul, mintha megállt volna, közben persze halad tovább, és egyszer csak újra eljön a pillanat, amikor azt érzem, menni kell, és mérlegelem a lehetőségeket, megint töröm a fejem, ismét fontolgatom az esélyeket.